Egy nagyon jó felvetést olvastam még talán egy évvel ezelőtt egy funkcionális edzőknek szóló csoportban. Ha jól emlékszem, talán Tanos Bálint volt a poszt írója, de nem vagyok már biztos benne. A fő kérdése a posztnak ez volt: vajon a jövőben is szükség lesz-e edzőkre?

Nagyon megragadt bennem a kérdés és sokat is gondolkodtam a válaszon. Egyrészt a robotok lehetőséget fognak adni arra, hogy valós időben elemezzék a teljesítményt, képalkotó berendezésekkel előre jelezzék az esetleges sérülések bekövetkezésének a valószínűségét. Lehetőség nyílik majd arra is, hogy betápláljuk az atléták teljes profilját is, a historikus adatokat és a jelenlegi állapotot elemezve pedig a robotok képesek lesznek megbecsülni nem csak a sérülések, hanem az egyéb degeneratív elváltozások és kórképek valószínűségét is, illetve a tudomány aktuális állása szerinti gyógymódot választani a profilnak.

A sérülés és megbetegedés előrejelzése azonban még nem jelenti azt, hogy az edzőket pótolhatóvá tennénk, tehát elkezdtem fantáziálni arról, mire lehetnek még képesek a robotok:

– meg tudják határozni, pontosan mely izmok, ízületek, mozgásláncok vannak elmaradva az optimális teljesítmény leadásához 

– a deficitekre képesek a lehető legoptimálisabb terhelést előírni, figyelembevéve az atléta biomechanikai sajátosságait, izmainak rostarányát, stb.

– a kiválasztott sportághoz szükséges képességeket vizsgálva minden fizikai képességet képesek mérni és olyan protokollokat javasolni, amelyekkel ezeket javítani lehet (állóképesség, reakciógyorsaság, agilitás, stb.)

– képesek az összes fenti adatot összegezni és annak megfelelően kiválasztani a gyakorlatokat, azok egymásutániságát, eszközeit, intenzitását, és volumenét, hogy mindegyik cél egyaránt optimálisan fejlődhessen, illetve, ha ez lehetetlen, képesek lesznek az atléta előre meghatározott fontossági sorrendjéhez mérten a legkisebb problémát okozni velük. Olyan ugyanis a robotok bevetésével sem képzelhető el, hogy mindenben jobbak legyünk és ezért ne „fizessünk valamilyen árat”.

– képesek olyan módon kommunikálni a sportolóval, ahogy azt a sportoló a leginkább elvárja, érti és elfogadja, valamint minden döntésnek azonnal elérhető az indoklása is, valós idejű adatok lekérdezésével

– képesek felismerni, ha egy sportoló nyugtalan, szorong, kialvatlan, vagy egyéb olyan lelki állapotban van, ami gátolja az optimális teljesítmény leadásában és aszerint változtatja az edzésterhelést és a kommunikációs stratégiát

Nem is folytatom, nagyon sokféle dolgot lehetne még írni, amit főképp azért nem is kísérlek meg, mert nem tudom azt, hogy mit nem tudok még 🙂 

 Mindezek ellenére, miért gondolom azt, hogy a fitneszben és az élsportban mindig is szükség lesz egy hús-vér edzőre? Miért nem lesz képes egy robot SOHA olyan edzést tartani, mint egy ember?

Mert egy robot csak azt fogja tudni értelmezni, amit betáplálunk és amit a jelen pillanatban érzékel belőlünk. A jelen állapotot végtelen aprólékossággal, sejt szinten is ismerheti, de SOHA nem lesz képes LÁTNI.

Sawubona

Könny szökött a szemembe, amikor erről a szóról először hallottam. Annyira végtelenül profán, hogy ez az egy szó képes egy ilyen hosszú gondolatmenetet generálni a fejemben… aminek a vége az, hogy mennyire elembertelenedtünk és ennek a hiányát már alig érezzük.

Sawubona – azt jelenti, látunk téged. Egy egy zulu köszöntés, ami jóval ősibb gyökerű, mint a legtöbb kifejezésünk. Onnan származik, ahonnan mind jöttünk, de jelentését már csak kevesen ismerik és még kevesebben foglalkoznak vele. Nagyon sokan úgy fordítják: „látlak téged”, de egy picit mélyebbre ásva azt találtam, hogy az ősi értelmezés ennél is mélyebb: „én és az őseim látunk téged”. Ez tehát egy köszöntés, amire az a válasz a másik féltől: „igen, mi is látunk téged”. Ez tehát egyfajta ígéretet is jelent a két összetalálkozó ember között, annak az ígéretét, hogy odafigyeltek egymásra. Engedélyt adunk a másiknak arra, hogy megismerjen minket és látni a másikat sokkal több annál, mint hogy tudjuk, hogy mi zajlik a testében a jelen pillanatban. A zuluknak fogalmuk sem volt arról, hogy a másiknak éppen hogy milyen a vérnyomása és milyenek a légzésfunkciói. Tudták azonban, hogy milyen ember a másik, látták a szemében a tüzet, vagy épp a fájdalmat. Hallották a hangjában a gyászt és érezték az ölelésben a szenvedélyt.

Egy robot soha nem fog így látni. Nem fogja tudni, ki vagy. Egy robot soha nem lesz képes arra, hogy elképzelje, mire lehetsz képes, ha átlépsz azokon a határaidon, amiket a jelenlegi adatok alátámasztanának, tudományosan.  Nem látja a szemedben a gyászt. Érzékeli a retinád működését, a látóizmok mozgását, annak élességét, de nem néz a szemedbe. Nem érti a szarkazmust, nem érzi a hangodban a félelmet, nem érzékeli a testbeszédedben azt, hogy te ennél valami többre vágysz.

Egy robot soha nem lesz képes arra, hogy elvigyen a teljesítőképességed határáig, mert az veszélyes. Soha nem fogja azt mondani, hogy szedd össze magad, mert ennél több van benned. Egy robot szemében nem fogod látni a büszkeséget, ha elérsz valami kiváló eredményt és egy robottal nem fogsz tudni olyan dolgokról beszélgetni, ami érdekes.

Unalmas, emberi dolgok, igaz? Habár egy edző a döntései többségét nem tudja alátámasztani valós idejű adatokkal és gyakran végeztet olyan gyakorlatokat, amik hosszabb távon valamilyen fájdalmat okozhatnak, egy edző LÁT téged. Képes arra, hogy ott legyen, veled. Érted. 

Ui.: számos sportteljesítmény, amit szeretünk emlegetni, nem volt előre jelezhető. Semmi nem utalt arra, hogy bekövetkezhet. Ha igaz lenne, hogy azok a sportolók teljesítenek a legjobban, akikről a legtöbb információt gyűjtjük, elemezzük, majd ezeket felhasználva optimalizáljuk, akkor a focistáink a világ legjobbjai lennének… A sportteljesítmények gyakran EMBER FELETTI teljesítmények. És ez a szóösszetétel valami olyasmire utal, amit egy robot nem képes az adatok alapján előre jelezni, de egy edző hihet benne. Lehet, hogy ez az egész csak egy filozófiai ömlengés, a magam szórakoztatására, de talán van benne valami…